Home
Navigáció

 
 

 

Tartalomjegyzék
Fejezetek
I. A kódexek funkciója
II. Kódexkészítés
III. Egy kódex szerkezete
IV. Kódextipológia
V. Kódexillusztrációk.
    1-2. Történet, mûvészek és munkáik
    3.A kódexfestészet technikái
Vissza az elõzõ alfejezethez        V. Kódexillumináció  Felhasznált munkák  
3. A kódexfestészet technikái a középkor és a reneszánsz idején 


Ahogyan már említettük, a kódexfestés különbözõ technikáinak kialakulása már korán elvezetett a munkafolyamatok specializációjához. Más-más mester készítette a pergament és a tintát, végezte a színek keverését, az aranyozást, a miniatúra kompozíciós rajzát és a figurák megrajzolását, az egyes színek felhordását, a filigránozást és az ornamentális díszítést, a fényezést, stb. A másolás alatt a másoló írnok mindig kihagyta a helyet a miniatúráknak és iniciáléknak, és apró betûs margójegyzetek formájában megjelölte minden egyes festmény témáját és kompozícióját is. Miután a szöveg másolása befejezõdött, és egyes esetekben az íveket már egybe is kötötték, a mûhely vezetõ mestere halványan felvázolta a miniatúrákat a megadott helyre. A díszítés elsõ fázisa mindig az aranyozás volt.

A tulajdonképpeni festés folyamata az alapszínek felhordásával és a vázlat vonalainak megerõsítésével kezdõdött. Ezután a sötétebb árnyalatokat és az árnyékokat festették ki, végül a világosabb árnyalatok fehérrel való föléfestése fejezte be az alakok és a tér kialakítását.

Akadnak rá bizonyítékok, hogy sok esetben a miniatúrákat a szó legszorosabb értelmében egymásról másolták áttetszõ carta lustra vagy carta lucida segítségével. A másik módszer a másolásra a pontozás volt, amikor az eredeti kép körvonalait kilyuggatták, majd az új oldal fölé helyezve egy zsákocskába helyezett festékkel, krétaporral vagy szénporral átdörzsölték, hogy pontozott körvonalak keletkezzenek. Ez a halvány vázlat ezután már készen állt arra, hogy, akár a fent már említett ólomvesszõs felvázolás vonalait, tintával áthúzzák, így megkapva a kifestéshez szükséges körvonalakat. Akadnak olyan iniciálék, melyeket eleve csak tollrajznak szántak, mint például a Karoling- és románkor egyes kódexeiben, vagy tudományos és gyakorlati kézikönyvekben, ám a legtöbb kódexdíszítést eleve kifestésre készítették, illetve illuminálták. Az ‘illuminált’ szigorú értelemben véve csak az olyan kódexeket jelölheti, amelyek díszítésénél aranyat illetve ezüstöt használtak, mely visszaveri a fényt. Technikai értelemben véve tahát egy olyan kódex, melyet ugyan számos színnel festettek ki és díszítettek, de arany vagy ezüst díszítést nem tartalmaz, nem nevezhetõ illumináltnak. A ciszterci szerzetesrend tagjainak például ugyan megengedte regulájuk, hogy kódexeiket díszíthessék, ellenben aranyat nem használhattak, mivel azt túlságosan világiasnak és a rend szigorú életviteléhez méltatlannak tartották.

Az arannyal való könyvdíszítés az antikvitásig nyúlik vissza, de különlegesen gyakorivá csak a késõ középkorban vált. Az olyan kódexek, mint például a hóráskönyvek, csaknem mindig illumináltan, tehát arannyal díszítetten készültek. Ha az illuminálás aranyfüstlemezzel történt, azt mindig a színek felhordása elõtt, elsõként alkalmazták a kiválasztott motívumokon. Ennek két oka is volt: elõször is, az aranyfüstlemez hozzáragadna bármely elõzetesen felhordott festékhez, tönkretéve a képet; másodszor, az aranyfüstlemez feldörzsölése esetleg elmázolná a már kifestett részek színeit.

Amikor egy középkori vagy reneszánsz kódex díszítését elkezdték, bár a könyv maga még esetleg különálló lapokon létezett csupán, a szöveg maga már teljesen készen volt. A kódexfestõ a másoló által üresen hagyott helyeken kezdte meg munkáját. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a képek tárgyát, helyét, és gyakran kinézetét is a másoló határozta meg. A pergament már az írás megkezdése elõtt végigdörzsölték habkõvel vagy krétával, hogy csökkentsék olajosságát és felszívóképességét. A másoló gyakran utasításokat is hagyott a festõ számára. A leendõ pompás iniciálék kihagyott helyén vagy mellett egy apró betûvel jelezte például, hogy oda milyen betûnek kell kerülnie. Néhány esetben, mint egyes 13. Századi ciszterci kódexekben, ahol egyetlen színnel festették ki az iniciálékat, egy cseppnyi festékkel is jelezték, milyen színnel kell az adott iniciálét kifesteni. A legtöbbször azonban a margóra, vagy a mintába írták bele a kívánt szín nevét. Ezt a gyakorlatot követték a legtöbb 12.-13. századi francia és angliai kódex esetében.

A teljes mérethez kattintson a képre

A kódexfestõ elõször ólomvesszõvel vagy grafitirónnal felvázolta a mintát, majd amikor ez a vázlat készen volt, tintával áthúzta. Ezek a tintarajzok nagy számban maradtak ránk befejezetlen kódexekben: általában nagyon összetett, finom rajzok ezek, sietõs vázlatoknak semmiképpen sem nevezhetõk, ám a maguk korában nem számítottak befejezett mûveknek.

A 14. század után a fentebb már ismertetett pontozásos módszerrel gyakran másoltak át miniatúrákat vagy vázlatokat egy másik kódexbe; de ugyanígy elõfordult, hogy korábbi miniatúrákat egyszerûen kivágtak és átragasztottak egy új kódexbe. A 15. Század második felében még fametszeteket és nyomatokat is illesztettek németalföldi kódexekbe, majd kézzel kiszínezték.

A teljes mérethez kattintson a képre

Amikor a vázlatozás befejezõdött, a pergament folyékony, vízben oldott állati eredetû ragasztóval lealapozták. Ezt az alapozót gyakran színezték zöld, barnássárga kék vagy rózsaszín festékkel, hogy segítségével az aranyozás és egyéb élénk színek erõsebben elváljanak a háttérszíntõl. Papír esetében ugyanezt a technikát alkalmazták a 13. Századtól, egyes kódexek esetén papíron és pergamenen vegyesen.) Akadnak olyan 6. század elejérõl származó kódexek (a híres “bíbor kódexekrõl” van szó), ahol a pergament magát színezték, majd díszítették, mi több, a betûk is arany vagy ezüst festékkel kerültek rá. Ahogyan már korábban említettük, a késõ középkorban a miniatúrákat már jobbára külön lapokra készítették és utólag kötötték be a kódexbe: ezt a módszert különösen kedvelték a hóráskönyvek esetében. A módszer egyik elõnye az volt, hogy így különleges kezelést csak az eleve miniatúráknak szánt lapoknak kellett adni.

Az elõkészítés után a következõ lépés az aranyozás volt, melyet mindig a kifestés elõtt végeztek. Az aranyfüst lemezkéket különlegesen elõkészített felszínre hordták fel. A festés maga volt a legutolsó és legfontosabb mûvelet. A festéket kötõanyagba keverték, mely egyben tartotta a pigmentszemcséket és biztosította az egyenletes színt. A 14. századig a legáltalánosabban használt kötõanyag a tojásfehérje volt, melyet könnyû volt felhordani, ám a jó minõségû fehérjefixáló elõállítása nem volt olyan egyszerû, mint gondolnánk. Emellett kissé el is halványította a színeket, melyeket épp ezért száradás után át kellett fényezni folyós mézzel. A 14. század után a fehérjét fokozatosan felváltotta az arab mézga: elõnyei közül a legfontosabbak egyike az volt, hogy viszonylag vékony rétegben is egyenletes fedést biztosított, így a színek áttetszõbbek és élénkebbek maradtak. E két fõ fixálóanyagot néha alkalmazhatták együtt vagy más anyagokkal, mint például tojássárgájával, cukorral vagy fülzsírral keverve is.

Bármelyik fixálóanyagot használták is, a felhordásukhoz alkalmazott technika leginkább a temperafestésével egyezett meg: lassú, óvatos, precíz ecsetmozdulatok, melyekkel tiszta körvonalakat és egységes színfelületeket hozhattak létre. A festéket számos rétegben hordták fel, az árnyékoláshoz pedig kicsivel sötétebb vagy világosabb árnyalatot használtak. Az apró miniatúrák pontos kivitelezéséhez elengedhetetlen volt a nagyon finom ecsetmozdulatok és a könnyen felvihetõ, folyékony festék. A festõ akár több különálló oldalon is dolgozhatott egyszerre, mivel ekkor a kódex még nem volt bekötve: a festéket tehát több oldalhoz szükséges mennyiségben keverte ki.

A kódexfestés idõigényes és nagyon sokba kerülõ munka volt: az illuminált kódexek épp ezért kizárólag a vagyonos megrendelõk számára voltak elérhetõek. A könyvnyomtatás megjelenésével azonban a pompásan festett, kézzel másolt kódexek ideje leáldozott. Bár a korai õsnyomtatványok közül több világosan az illuminált kódexek mintájára készült, mivel az illusztrációkat kézzel kiszínezték, a könyvfestés mûvészete a 16. század folyamán fokozatosan eltûnt.

Az oldal tetejére Fõoldal Tartalomjegyzék