Home
Navigáció

 
 

 

Tartalomjegyzék
Fejezetek
I. A kódexek funkciója
II. Kódexkészítés
III. Egy kódex szerkezete
      1. A szöveg szerkezete
      2. A szöveg elrendezése
IV. Kódextipológia
V. Kódexillusztrációk.
Vissza az elozo alfejezethez           III. 1. A középkori kódexek szerkezete   Felhasznált munkák

A manapság készülő könyvek többsége bizonyos egységes mintákat követ, melyek könnyen felismerhetőek a mai olvasók számára. Anélkül, hogy belekezdenénk olvasásába, egy mai könyv már első oldalaival sokat elárul magáról, mint az ott szereplő cím, szerző neve, a tartalomjegyzék, előszó vagy bevezetés, lábjegyzetek, index, stb. A legtöbb könyv esetében még azt is pontosan meg lehet mondani, pontosan hol találhatóak a könyv elemei, mivel ezek egy általánosan elfogadott sémát követnek. A szerző (vagy a szerkesztő) neve, a könyv címe és a kiadó neve majdnem minden esetben megjelenik az első oldalon vagy a címlapon, míg a tartalomjegyzék vgay közvetlenül az előbbi adatok után, vagy a kötet legvégén szerepel. A szerző vagy a szerkesztő előszava a közönséghez a főszöveget közvetelenül megelőzve taálható meg, míg a kommentárok és az irodalmi utalások vagy az egyes fejezetek végén, vagy az egész főszöveg után következnek.

A középkori kódexek (codices), hasonló, bár nem azonos sémákat alkalmaztak. A kódex címmel (titulus) és (ha ismert volt) a szerző megnevezésével kezdodött.

A teljes mérethez kattintson a képre
A teljes mérethez kattintson a képre

A kódex első lapján rendszerint subscriptio szerepelt: ez megjelölte a kódex készítésének helyét és/vagy idejét, illetve a másolónak, vagy a könyvet megrendelő személynek a nevét. A subscriptio, csakúgy, mint a kolofón — mely ugyanezen fent említett adatok felsorolása a kódex legvégén — nem elengedhetetlen tartozékai egy kódexnek, s a középkorban csak elvétve alkalmazták őket. A reneszánsz idején készült könyvekben például a kolofón sokkal gyakoribb, mint a subscriptio: az ősnyomtatványok esetén a kolofón egyfajta kiadói emblémává vált. A subscriptio és a kolofón egyaránt jelentősen segítheti a szakember munkáját egy-egy kódex eredetének meghatározásában.

A teljes mérethez kattintson a képre

A szöveg kezdetét az "incipit" ('kezdődik') szó szokta jelölni. Az olyan kódexekben, amelyekben több írásmű szerepel (mint pl. a rendszerint együtt megjelenő négy evangélium, vagy egy prédikációgyűjtemény), minden egyes önálló írásműnek megvan a maga incipitje. Az incipitet egyébként gyakran össze szokták téveszteni a titulussal, vagy a subscriptioval, mivel mindegyik az "incipit" szóval kezdodik.

A teljes mérethez kattintson a képre

Ugyanezen okoknál fogva téveszthető össze az explicit (vagyis az írásmu befejezése) a kolofónnal.

 
A teljes mérethez kattintson a képre
Click on teh image to view full-size!

Gyakorta az egyazon könyvtárba (legyen az egyházi vagy világi) tartozó köteteket ugyanolyan jelzéssel, az ún. ex librisszel látták el: ez legtöbbször a kódex elején található. És felbecsülhetetlen a kódex származását kutatók számára.


 
A teljes mérethez kattintson a képre A teljes mérethez kattintson a képre

A teljes mérethez kattintson a képre

Az indexek, azaz az elemző típusú tartalomjegyzékek az olvasási szokások megváltozásával együtt terjedtek el. A korai időkben ugyanis a könyveket mindig az elejüktol a végükig olvasták. Ez az olvasási mód a lassú, tipikusan szerzetesi meditatív olvasási szokásokat tükrözte, amikor egy bizonyos résznek a megtalálása egy köteten belül nem volt fontos. A 12. századtól, amikor az egyetemek felemelkedésével a diákok, professzorok és egyéb oktatók váltak a legfontosabb könyvfelhasználókká, a kódexeket már mint referenciamunkákat kezdték használni, és megnott az igény egy bizonyos rész gyors megtalálása irnát. A 12. századtól a kódexek elején található indexek így minden kódex nélkülözhetetlen elemévé váltak. Az elso ilyen indexek egyszerűen fejezetcímekbol álltak: a bonyolultabb tematikus indexek csak késobb jelentek meg. Az olyan, bonyolultabb jogi munkák esetében, mint pl. Gratianus Decretaliája, összetettebb indexekre volt szükség: ez esetben a főszöveget egy ún. Materia operis elozte meg, mely nem csak a fejezetcímeket, de azok rövid tartalmát is ismertette.

A teljes mérethez kattintson a képre

Az oldalszámozás csak lépésről-lépésre tudott tért hódítani a középkori kódexekben. A legelső idokben csak az íveket jelölték hasonló élőfejekkel. Ezek a élőfejek a következő ív elso sorának első szavai voltak, melyeket mindig a megeloző ív utolsó versójának jobb alsó sarkába írtak. A segédszavak a kódex kötésénél nyújtottak különleges segítséget. A késobbi időkben számokkal vagy betűkkel jelölték meg az oldalakat: ezeket ugyanaz a másoló helyezte el, aki a szöveget is másolta.

A folioszámozás elterjedése két okra vezethető vissza: a scriptoriumok elterjedésére, és a kódexek funkciójának változására. A 12.-13. század folyamán jelentosen megnott azoknak a száma, akik részt vettek egy-egy kódex elkészítésében, hogy csak a rubrikátorokat, kódexfestoket illetve korrektorokat említsük. Ezen körülmények között megnott annak valószínűsége, hogy egy-egy ív, vagy az íveken belüli bifoliumok valamelyike is rossz helyre kerül: amellett a 12. század új olvasógenerációi igényelték, hogy könnyen megtalálhasssnak egy bizonyos részt egy kódexen belül.

A foliószámozás olyan kódexszámozás, amikor egy folio két oldala közül csak a recto oldal kap számot: ez a már az antik idok óta eloforduló jelölési mód a 12. századtól vált általánossá. Számos változata létezett, az egyik szerint például a foliókat betűk, számok, vagy más jelek (csillag, pont, kör, kereszt stb.) kombinációjával különböztették meg: eloször az ív számát adták meg, majd az adott íven belüli folio száma következett: Ai, Aii, Aiii egészen Aviii-ib, majd Bi, Bii. stb. Ezeket a néha különlegesen díszes jelzéseket az alsó margó közepén helyezték el. A másolónak többé nem kellett a számozással bajlódnia: ezt a munkát egy speciálisan erre szakosodott személy a másolás, díszítés és korrekciók befejezése után végezte el.

Az oldalszámozás alatt olyan számozást értünk, amikor az adott kódex összes oldalát az elejétol a végéig számokkal látják el: tehát a lapok recto és varso oldalát egyaránt. Ez a típusú számozás (pl. 1-348), a 13. században jelent meg először, és fokozatosan terjedt el egész Európában.

A fólió- és az oldalszámozás mellett, az esetleges idézés megkönnyítése végett, egyes liturgikus kódexekben a több hasábra tördelve írt szöveg hasábjait, sőt, néha a sorokat is megszámozták.

Az oldal tetejére Főoldal Tartalomjegyzék Következő