Fõoldal
Navigáció

 
 

 

Tartalomjegyzék
Fejezetek
I. A kódexek funkciója
II. Kódexkészítés
      1. Pergamen
      2. Papirusz 
      3. Papír 
      4. Vonalazás
      5. Penna 
      6. Tinta 
      7. Aranyozás 
      8. Festékek 
      9. Könyvkötés
III. Egy kódex szerkezete
IV. Kódextipológia
V. Kódexillusztrációk.
Vissza az elõzõ alfejezethez                II. Anyagok és technikák Felhasznált munkák
4. Vonalazás

Az oldalak vonalazása az írás egyenes vonalvezetésének érdekében történt. Habár a mai napig használunk vonalas papírt általános iskolai írásfüzetekben, illetve gyakorlófüzetekben, illetlenségnek számít vonalas papíron írt levelet küldeni valakinek: mintha ez arról tanúskodna, hogy az illetõ nem tanult meg szépen írni. Ennek épp fordítottja volt igaz a középkorban. Minél fontosabb kódexrõl volt szó, annál szabályosabban és határozottabban vonalazták meg lapjait. Ha néha találunk megvonalazatlan kódexeket, azok igen csúnya és olcsó házilagos másolatokat rejtenek. Azok a bizonyos csodálatosan illusztrált kódexek bonyolult vonalazások valóságos labirintusait tartalmazzák. Ez annyira fontos volt, hogy a korai nyomtatott könyvek idõszakában a nyomtatott oldalakon is megvonalazták legalább a szövegtükör körvonalait, mert az írás (illetve a nyomtatás) valósággal "meztelennek" tûnt e nélkül. Ez a szokás még egészen a 17. századig tartotta magát. A vonalazott segédvonalak minden középkori kódex elengedhetetlen részét képezték. Az, hogy ezek a vonalak hogyan helyezkedtek el, sokban függött attól, milyen szöveg került az oldalakra. Elõfordult az, hogy az írnok maga vonalazta a lapokat, de az is, hogy elõre vonalazott lapok közül választotta ki azokat, melyek az általa mûásolandó szövek szerkezetének leginkább megfeleltek.

A teljes mérethez kattintson a képre

Egy 9. századi kéziratból megtudhatjuk, hogyan kell matematikai számítások segítségével vonalazni egy lapot. Tegyük fel, hogy az oldal öt rész magas és négy rész széles. A beírt szöveg helyének egy ilyen oldalon négy egységnyinek kell lennie. A felsõ és alsó margó legyen háromszor olyan széles, mint a külsõ margó, vagy mint a belsõ margó a két hasáb között (ha a szöveg kéthasábos), illetve harmadával szélesebb, mint a felsõ margó szélessége. A volnalakat magukat a szövegnek megfelelõen kell egymástól megfelelõ stávolságra meghúzni, fejhezi be a 9. századi útmutató, melynek megfelelõen megvonalazni egy oldalt igencsak nehéz feladat. Azt is elég nehéz megmondani, vajon a középkori kéziratok margói valóban követtek e valamiféle aritmetikai szabályosságot, ugyanis az újrakötéseknél folyamatosan új méretre vághatták a kötetet. Azt azonban leszögezetjük, hogy a középkori könyvzervezõk minden bizonnyal tartották magukat ahhoz az egyszerû szabályhoz, miszerint a beírt oldalnagyság magassága meg kellett hogy egyezzen az oldal szélességével.

Egészen a 12. századig a megtöbb kódexoldalt kemény vonalazással készítették, azaz egy stylusszal vagy egy tompa kés visszájával karcolva a vonalakat. Az írnokok kése néha megszaladt, és elõfordult, hogy belevágtak a pergamenbe. A 12. század elejétõl aztán megjelent a ceruzára emlékeztetõ eszközel történõ vonalazás: ez lehetett grafit is, de valószínûbb, hogy ólom vagy ezüstirón. A 13-14. században tollkések fordulnak elõ, szinte kizárólag a kódexoldal vonalazása céljából, de a 13. századtól tollal és tintával is vonalaztak. Barna, vörös, vagy zöld, esertleg lila tintával húzott vonalak is elõfordulnak: néha ezek kombinációi színpompát kölcsönöznek a kódexlapnak. Azok a vonalak, melyek a szövektükröt jelölik, gyakran az oldal széléig kifutnak, s néha kettõs vagy hármas vonallal húzottak. A sorokat jelölõ vonalak is eluthatnak a szélekig, de az is lehet, hogy csak az elsõ és az utolsó, vagy az elsõ, harmadik, utolsó elõtti, és így tovább. A vonalazás vizsgálata érdekes eredményeket hozhat, de általános következtetések levonására nemigen alkalmas.

A teljes mérethez kattintson a képre

Az oldalak egyenkénti megvonalazása még az írás megkezdése elõtt meglehetõsen lassú és unalmas munkát jelentett, és különféle segédeszközöket találtak fel az idõk folyamán, hogy megkönyítsék. A legáltalánosabb eljárás az volt, amikor az elsõ oldalt szépen megvonalazták kézzel, (vagy az elsõt és az utolsót), aztán az ívet kiterítették. A vonalakat ekkor az oldal legszéléig kihúzták, és egy nagyon erõs nyomással az összes oldalra mintegy átmásolták ezt a pontot. Aztán már nem volt más hátra, mint egyenként kinyitni az oldalakat és összekötni ezeket az átpontozásokat. A vonalrendszer ekkor pontosan ugyanúgy fog futni minden oldalon. Néha ezeket a pontokat egy éles kés hegyével nyomhatták át, mert a figyelmes szemlélõ apró, háromszögû lyukakat vehet észre az oldalak szélén. Általában azonban egy ácseszközzel történt a pontozás, egy fanyélre erõsített fémtüskével. Az átpontozás nem mindig látszik, ugyanis a kötésnél legtöbbször levágják az oldalnak ezt a szélét. Ha a külsõ és belsõ margón egyaránt megtalálhatóak, akkor a vonalazás akkor történt, amikor az ívek összehajtott állapotban voltak. Esetenként a figyelmes szemlélõ azt is észreveheti, hogy minden nyolcadik vagy tizedik sorvonal egy kicsit görbébb, vagy szokatlanul távol van a másiktól. Ha ez folyamatosan elõfordul,m akkor valószínûleg egy speciális, kis tüskés kerékszerû eszközt használtak az átpontozáshoz, aminek egyik tüskéje eldeformálódott használat közbern, s a hiba ezért folyamatosan ismétlõdött oldalak során át. Arra is akad példa a középkorból, hogy összekötött tollakkal vonalaztak. Ha ezek a tollak valahogy elmozdultak használat közben, az eltérés számos sorvonalon jeléentkezhetett: ez is felfedezhetõ, amikor egy kódex vonalazását vizsgáljuk.

A vonalazókeretet valószínûleg csak a 15. századi Északkelet-Itáliában készült kódexeknél használták, bár Keleten és a héber kódexek esetében általánosnak számított. Egy fatáblára lyukakon átvezetett drótokból állt: a drótok a kívánt vonalazásrendszernek megfelelõen voltak felfeszítve. Az üres papírlapot erre a táblára ráhelyezve és ököllel jól megdörzsölve a vonalak átnyomódtak a lapra. Nem könnyû megállapítani, pontosan mely esetekben alkalmazták ezt az eljárást. A drótok keresztezéspontjai azonban, ha a dörzsölésnél átmásolódtak, megmaradtak, és felfedezhetõek.

A korai középkorban a pergamenkészítés számos fázisát az írnokok maguk végezték a monostorokban, míg a papír még ismeretlen volt. A 14. században azonban már egyszerûbb készen vásárolni a megvonalazott íveket. A vonalazás felfedezhetõ miniatúrák alatt, illetve üres elõzéklapokon is. Számos írnok számára a kódexírás csinosan felhalmozott és megvonalazott papír- vagy pergamenkupacok elrendezésével kezdõdött írópultja mellett.

Az oldal tetejére Fõoldal Tartalomjegyzék Következõ