Fõoldal
Navigáció

 
 

 

Tartalomjegyzék
Fejezetek
I. A kódexek funkciója
II. Kódexkészítés
      1. Pergamen
      2. Papirusz 
      3. Papír 
      4. Vonalazás
      5. Penna 
      6. Tinta 
      7. Aranyozás 
      8. Festékek 
      9. Könyvkötés
III. Egy kódex szerkezete
IV. Kódextipológia
V. Kódexillusztrációk.
Vissza az elõzõ alfejezethez                II. Anyagok és technikák Felhasznált munkák
8. Festékek

A középkori kódexfestõnek meglepõen sok színárnyalat állt rendelkezésére. Vörös színû festéknek például használhatott természetes cinóbert, azaz higanyszulfidot, melynek régóta ismert természetes lelõhelyei Spanyolországban, a Siena közeli Monte Amiatán, és máshol voltak találhatóak. A karmazsint, mely kémiailag igen hasonló a cinóberhez, higany és kén hevítésével, majd a keletkezõ gõzök lecsapódása után formálódó anyag összegyûjtésével és megõrlésével állították elõ. Az így keleetkezett karmazsinfesték rendkívül mérgezõ, így a bevett festõszokás, a festõecset megnyalása a finom hegy kialakítása céljából meglehetõsen kockázatos vállalkozás volt karmazsin használatakor. Vörös festéket különféle festõnövényerkbõl is nyerhettek: a brazilfa forgácsát már korábban említettük a vörös tintával kapcsolatban. A buzérfesték, mely tiszta vöröset ad, a festõbuzér nevû növény gyökerébõl készül, mely vadon nõ Itáliában. Egy másik, meglehetõsen romantikus nevû festék, melyet széles körben használtak a középkori kódexminiatúrák készítésekor, az ún. sárkányvér. A középkori enciklopédiákban ezt a festéket sárkányok és elefántok összevegyített vérébõl készült festékként határozták meg: a két állatnak egymással harcolva kellett meghalnia. Jóval prózaibb botanikai vizsgálatok szerint azonban a festéket a Pterocarpus draco nevû bokorcserje nedvébõl nyerték.

A teljes mérethez kattintson a képre

A vörös után a második leggyakoribb szín a középkori kódexekben a kék volt: leggyakoribb forrásának minden valószínûség szerint az azurit, ez a rézben gazdag kõzet számított, mely Európa számtalan országában elõfordult. A kõzet igen kemény: felhasználás elõtt elõször össze kellett zúzni, majd mozsárban megõrölni, míg lassan por alakúvá vált. Egy másik, lilásabb kék színt a Crozophora nevû növény magjából nyertek ki. A legértékesebb kék mind közül azonban az ultramarin volt: ezt a messzi Afganisztán hegyei közül származó lapis lazuli szolgáltatta. Csaknem elképzelhetetlenül hosszú útjuk során a lapis lazuli kövek egyik tevekaravántól a másikig, szekérrõl hajóra vándoroltak, míg végül hihetetlen áron vásárolhatták meg a nyugati patikusok. A jó minõségû kék festék nagyon értékes volt: a 12. századi Winchesteri Zsoltároskönyv képeirõl például levakarták, hogy máshol újra felhasználják. Berry hercegének 1401-3 között felvett értékleltára a herceg legdrágább kincsei között említ két edényt, teli ultramarin festékkel.

A többi festék közül meg kell említenünk a malachitból vagy rézrozsdából készült zöldet, a vulkáni földbõl vagy sáfrányból készített sárgát, vagy az ólomból kevert fehéret.

A festékek kikeverésének szintén számos módja létezett a középkorban: például egyaránt felhasználták a tojás sárgáját és fehérjét. Ragasztóanyagként használták még a lazac léghólyagjából készült halenyvet illetve a különbözõ állati bõrdarabokból összefõzött enyvet is. A festékek õrlése, keverése és pontos színbeállítása az illusztált kódexek késítésének elengedhetetlen részének számított.

Az oldal tetejére Fõoldal Tartalomjegyzék Következõ