Fõoldal
Navigáció

 
 

 

Tartalomjegyzék
Fejezetek
I. A kódexek funkciója
II. Kódexkészítés
      1. Pergamen
      2. Papirusz 
      3. Papír 
      4. Vonalazás
      5. Penna 
      6. Tinta 
      7. Aranyozás 
      8. Festékek 
      9. Könyvkötés
III. Egy kódex szerkezete
IV. Kódextipológia
V. Kódexillusztrációk.
Vissza az elõzõ alfejezethez                II. Anyagok és technikák Felhasznált munkák
1. Pergamen

A pergamen állatbõrbõl készül. A pergamenkészítõ mester, a percamenarius volt az, aki az állati irhából finom fehér anyagot készített, mely aztán alkalmas volt arra, hogy kódexlappá váljon. A késõ középkorban a pergamenkészítõk majdnem minden város kézmûvesei közt megtalálhatóak voltak.

A teljes mérethez kattintson a képre

A mindennapi szóhasználatban a pergamen és a vellum ugyanazt a dolgot jelentette. A pergamen szó maga (a középkori latinságban pergamenum), Pergamon városáról kapta a nevét. A városállam királya, Eumenész találta fel, legalábbis Plinius szerint, a Kr. e. 2. században a pergament, egy kereskedelmi blokád után bekövetkezett papiruszhiány következtében.

A vellum szó a francia veau (“borjú”) szóval közös eredetû, és a latin vitellus-ra vezethetõ vissza: eredetileg tehát kizárólag a borjúbõrbõl készült pergament nevezték vellumnak. Azonban nagyító és a dermatológia alapos ismerete nélkül gyakorlatilag lehetetlen megkülönböztatni egymástól a különbözõ állatok bõrébõl készült pergameneket.

A pergamenkészítés lassú és bonyolult folyamat. A korai leírások hangsúlyozzák, mennyire fontos a jó minõségû bõr kiválasztása. A középkorban a falusi állatállomány jó része valószínûleg állandóan szenvedett a kullancsoktól és különféle betegségekõl, s ezek a pergamenkészítés számára elfogadhatatlan nyomokat hagytak volna a bõrön. Amikor a pergamenkészítõ megfelelõ bõr után kutatott a cserzõknél, valószínûleg arra is figyelt, milyen színû volt az adott állat gyapja vagy szõre, mivel ez is befolyásolta a végtermék minõségét. Fehér juhok vagy tehenek bõrébõl általában fehér pergament készülhetett, míg a pergamenkészítõk által a legjobban kedvelt és legjellegzetesebb barnás árnyalatú pergamenek foltos vagy barnás tehenek vagy kecskék bõrébõl készülhettek. A pergamenkészítõ elõször, egy korabeli leírás szerint egy álló nap és éjjel mosta a kiválasztott bõrt tiszta hideg vízben, vagy, egy másik leírás szerint addig “amíg elég tiszta nem lett”. Ahogy a bõr természetes bomlási folyamatai megindulnak, a szõr is kihullik. A melegebb éghajlatú országokban ennek eléréséhez a nedves bõrt egyszerûen kiterítették a napra. Ennél gyakoribb eljárás volt azonban, hogy fa- vagy kõmedencékben a bõrt beáztatták mész és víz keverékébe háromtól tíz napig terjedõ idõre. A vizet naponta többször megkevergették egy farúddal. Ezután egyesével kiszedték a csúszós, nedves bõröket, és a szõroldallal kifelé egy görbülõ fafelületre fektették. A pergamenkészítõ ekkor levakargatta a maradék szõrt egy hosszú, hajlított pengéjû kés segítségével, melynek mindkét végén volt egy fafogantyú. Az így elõbukkanó bõr rózsaszín volt ott, ahol az állat szõre fehér volt, míg más helyeken, ahol barnásabb volt a szõr eredetileg, világosabb. Ahol csak lehetséges volt, ott a bõr külsõ rétegét is eltávolították. Ez az oldal volt az úgynevezett szõroldal. A megtisztított irhát ezután még két napig tiszta vízben áztatták, hogy kimosódjon belõle a mész.

A mûvelet második fázisában vált az irhából tulajdonképpeni pergamen. A folyamat legfontosabb része a keretre való kifeszítés közbeni szárítás volt: az utolsó öblítés után még nedves és csúszós irhát fakeretre feszítették, mely többé-kevésbé szögletes formájú volt.

A teljes mérethez kattintson a képre

Az irhát nem szögelték fel a keretre, hiszen szárítás közben zsugorodott, s a szögek feltépték volna a készülõ pergament. A keretet is többször használták fel, s emiatt sem jöhetett szóba a többszörös szögelés. Ehelyett a pergamenkészítõ a következõ módszert használta. A kereten körben állítható kis pöckök sorakoztak. A pergamenkészítõ fogta a bõrt, és egyenlõ távolságokra az irha lágy szegélyére kis kavicsokat helyezett, melyeket az irhával egybecsippentve zsinórokkal körbetekert. A zsinórok végeit a kereten lévõ pöckökre erõsítette, melyeknek elforgatásával szabályozhatta a feszítés mértékét, míg az irha teljesen rá nem simult a keretre. Ahogy az irha egyre jobban száradt és nyúlt, minden kis vágás vagy szakadás mely a szõrtelenítés vagy vakarás közben keletkezett, kerek vagy ovális lyukká növekedett.

Az ilyen lyukakkal elég gyakran találkozunk középkori kódexlapokon. Ha a pergamenkészítõ idõben észrevette ezeket, még be tudta foltozni õket, hogy megakadályozza kitágulásukat. Némelyik kódexlapon ilyen foltozás nyomait õrzik a nyomás alatt újra kinyílt, felfeslett varrásukat megtartott kerek lyukak.

A teljes mérethez kattintson a képre

A bõr tehát ennél a fázisnál már feszes és rugalmas, de még nedves. A pergamenkéaszítõ álandóan nedvesen tartja, forró vizet locsol rá. Ezután erõteljesen dörzsölni kezdi hajlított pengéjû kést használva, melynek közepén található a fogója. Egy átlagos kés nem alkalmas erre a feladatra: hegyes, és emiatt könnyedén megvághatná a vékomny felületet. Ezt a félhold alakú speciális szerszámot lunellumnak nevezték. Ez a leggyakrabban felismerhetõ szerszám, mellyel a pergamenkészítõk középkori ábrázolásain találkozhatunk. Segítségével a teljes felület egyenletesen vakarható, különösen a húsoldal.

A munka elõrehaladtával a pergamenkészítõ állandóan szorosabbra húzta a kereten a feszítõpöcköket, és kis kalapáccsal meg is ütögette õket, hpogy biztosabban tartsanak. Az irhát ezután hagyta megszáradni a kereten: ekkor már olyan feszes volt, mint egy dob, s a kifeszített bõrökön végighúzott fémkések által keltett zajok eléggé fülsértõek lehettek a pergamenkészítõ mûhelyben. A korai idõkben készült pergamenek még eléggé vastagok voltak, a 13. században azonban ezt hirtelen egy csaknem hártyavékonyságú pergamen váltotta fel. A szõroldal különösen erõs vakarást kívánt: innen el kellett távolítani azt a fényes felületet, mely alkalmatlan volt arra, hogy írjanak rá.

A feszítõpöckök kioldása után már nem maradt más hátra, mint hogy a száraz, hártyavékony kész pergament leemeljék a kertrõl, összegöngyöljék és vagy raktározásra, vagy eladásra kerüljön. Valószínûleg az eladásra kerülõ vellumok, melyeket a középkori írnokok vagy könyvkészítõk vásároltak, ioyen minõségûá nyers pergamen volt, melyet még nem készítettek elõ közvetlenül az íráshoz krétabedörzsöléssel. Az ár természetesen változott, de a pergament általában tucatjával adták el.

A teljes mérethez kattintson a képre

A pergamen rendkívül tartós anyag, sokkal inkább, mint például a bõr. Ideális körülmények között akár évezredekig is megmarad. A jó pergamen lágy, vékony, bársonyos tapintású és könnyen hajtogatható. A szõroldal általában kissé sötétebb árnyalatáról ismerhetõ fel, krémes-sárgás (különösen a báránybõr pergamen esetében), vagy barnásszürke (a kecskebõrnél).

Az oldal tetejére Fõoldal Tartalomjegyzék Következõ