Főoldal
Navigáció

 
 

 

Tartalomjegyzék
Fejezetek
I. A kódexek funkciója
II. Kódexkészítés
      1. Pergamen
      2. Papirusz 
      3. Papír 
      4. Vonalazás
      5. Penna 
      6. Tinta 
      7. Aranyozás 
      8. Festékek 
      9. Könyvkötés
III. Egy kódex szerkezete
IV. Kódextipológia
V. Kódexillusztrációk.
Back to the previous subchapter                II. Anyagok és technikák Felhasznált munkák
3. Papír

 

 

 

Számos középkori kódex íródott papír alapanyagra. A 15. századtól az olcsóbb, diákoknak és papoknak szánt kötetek többségét papírra készítették, és főúri könyvtárak is rendelkeztek már ebben az időben papírra írt kódexekkel. Néhány ilyen kódexben az ívek első és utolsó oldalai pergamenből készültek, valószínűleg azért, mert ezek voltak az igénybevételnek leginkább kitéve, a pergamen pedig szívósabb anyag a papírnál.

A papír kínai találmány: a 2. sz. körül fedezték fel, és ezer éven át lassan jutott el az arab világon keresztül Nyugatra. A 13. században már léteztek papírmalmok Spanyolországban és Itáliában. Franciaországban 1340 körül létesültek az elsők, a Német-Római Császárság területén pedig 1390 körül, míg Angliában csak a 15. sz. második felében. A papírt készítési helyéről Európa számos más országába exportálták.

(Ld. a térképet).

1400 körül a papír prédikációgyűjtemények, olcsó szöveggyűjtemények, népszerű traktátusok lejegyzésének általános médiumává vált. 1480 körül a cambridge-i egyetem szabályzata szerint csak pergamenből készült könyveket lehet biztonsági letétként elfogadni kölcsönök esetén: a papír eszerint olcsó alapanyagnak számított. A nyomtatás feltalálása az 1450-es években aztán végleg eldöntötte a harcot a két alapanyag között: a század végére a papír már annyival olcsóbb volt a pergamennél, hogy már csak a legkülönlegesebb és legdrágább kódexeket készítették pergamenre.

A középkori papírt lenrongyból állították elő. Sokkal erősebb és tartósabb volt, mint a modern fapépből készülő papír: a 15. századi írnokok nagyot tévedtek, amikor azt gondolták, hogy nem ér meg sok időt. A rongypapír a következőképp készül. A fehér rongyokat először kiválogatják és beáztatják egy lefolyólyukakkal ellátott kádban, majd négy-öt napig állni és erjedni hagyják őket. Ezen idő elmúltával a nedves, széthulló darabokat még apróbbra vágják és órákig veregetik friss tiszta vízben, majd egy hétig állni hagyják őket, aztán megint zúzzák egy darabig, állni hagyják, és így tovább, míg csak az egész keverék folyós, vizes masszává nem válik. Ekkor egy nagy tartályba öntik. Egy drótkeretet eresztenek a tartályba, melyre rátapad egy adagnyi a masszából: ezt lerázzák, és egy nemezlapra öntik. A tetejére újabb nemezlap kerül, majd egy újabb kimerített nedves massza-lap, és így tovább. Az egész egy óriási szendvicsre emlékeztett, melyet papír- és nemezrétegek alkotnak. A rakásból végül kipréselik a vizet, s a még nyirkos papírlapoket ki lehet akasztani száradni. Amikor megszáradtak, a papírlapokat "beavatják": azaz beleeresztik egy állati eredetű ragasztóanyagba, melyet vellum és egyéb leeső bőrhulladékok főzésével állítanak elő. Ezzel az eljárással a papír kevésbé nedvszívóvá válik, és a tinta nem fut szét rajta annyira. A lapokat ezután újra lepréselik, hogy egyenletesek legyenek. Néhány esetben, különösen Észak-Itáliában (valószínűleg az arab papírgyártók befolyása miatt) a papírt még le is dörzsölték egy sima kővel, hogy különleges fényt nyerjen.

A teljes mérethez kattintson a képre

A drótkeret, aminek segítségével a masszából papírlap lesz, apró vonalakat hagy a papírlapon ott, ahol az vékonyabb. Az 1300 körüli iodőszaktól kezdve a papírkészítők Európa-szerte apró mintákat kezdenek beleszőni a drótba: ezek a mintázatok aztán belenyomódtak a papírba, de csak akkor váltak láthatóvá, amikor a lapot a fény felé tartották. Így keletkeztek a vízjelek, melyek a különböző papírgyártók megkülönböztetését szolgálták.

Mielőtt egy középkori írnok elkezdte munkáját, el kellett döntenie, papírra vagy pergamenre fog dolgozni. A papír olcsóbb és könnyebb volt, s előnyére szolgált, hogy pontosan négyszögletes lapokban készült. A pergamen ezzel szemben a középkori felfogás szerint erősebb volt, s felszínén a toll, annak egyenetlensége miatt könnyebben volt mozdatható, mint a gyakran csúszós, lapos papírfelszínen. A legszebb és leginkább díszes kódexeket mindig is pergamenre készíteték: hóráskonyveket és egyéb, hosszú időre szánt könyveket.

A pergamenkészítők és a papírgyártók egyaránt nagy, négyszögletes lapokban szállították le termékeiket. Egy-egy kódex nem egyszerű lapokból, hanem levélpárokból avagy bifoliumokból állott. Számos lap egymásba hajtogatásával készültek közepükön átvarrással egybeerősítve készültek belőlük az ívek. Minden középkori kézirat ilyen ívekből áll össze: egy kódex tehát olyan könyv, mely több kisebb összefűzésével alakul ki. Aki manapság középkori kódexek vizsgálatával foglalkozik, mindig az ívek számának, varrásainak és pointos helyüknek meghatározásával kezdi munkáját. Egy középkori ív általában nyolc lapból, vagyis négy bifoliából áll. A korai ír kódexekben és 15. századi itáliai kódexekben az ívek tízlaposak is lehetnek, míg kisméretű 13. századi bibliák esetében, melyek különlegesen vékony pergamenlapokból készültek, gyakran találunk 12, 16, sőt 24 lapos íveket is. Néha az is előfordult, hogy egy-egy kódex ugyan nyolclapos ívekből állt össze, ám a végén belekötöttek egy hat vagy tízlapos ívet is, mert a szövek vége így kívánta meg. Néhány ritka esetben a kódexen belül is eltérő lehetett az ívek nagysága: ez segítséget jelenthet annak meghatározásában, hogyan állította össze a kódexet készítője..

Már említettük, hogy miféle különbség van egy pergamenlap ún. húsoldala és szőroldala között. A kézzel készített papír esetében szintén felfedezhetőek különbségek a két oldal között. Alapos, közeli vizsgálat esetén kideríthető, melyik volt a drótkeret és vízjel felőli oldal.

Szinte kivétel nélkül a könykészítés európai történetében, a szembenálló oldalak megegyeznek: azaz húsoldal mindig húsoldal felől, szőroldal mindig szőroldal felől következik, papír esetében pedig a vízjeles oldal vízjeles oldallal néz szembe. Ez szinte minden alkalommal következetesen így van: különös tehát, hogy egyetlen a kódexkészítéssel foglalkozó középkori írás sem említi. Az ettől való eltérés annyira ritka, hogy ha valami megtöri a "szőr szőrre, hús húsra" sorrendet, akkor ott alighanem hiányzó oldallal van dolgunk.

Vegyünk egy átlagos hosszúkás papírlapot, egyik oldalán színezve, majd fektessük színes oldalával felfelé egy asztalra. Most hajtsuk össze egyszer középen: ez a folio. Ha ismét félbehajtjuk vízszintesen felfelé, még mindig négyszögletes, de már egy kicsit négyzetesebb oldalain: ez a quarto, mert négyrét van hajtva. Újabb hajtogatással már az eredeti méret nyolcadánál és nyolcszoros vastagságnál járunk: innen a név—octavo. Képzeljük most el, hogy ez egy kódex egy ívje, egy központi varrással a gerincen és még fel nem vágott szélekkel. Fogjunk egy kést, és oldalról-oldalra haladva nyissuk fel az oldalakat, mintha csak olvasnánk. Az első oldal fehér. Az egymással szembenéző második és harmadik oldal színes, míg az egymással ugyancsak szembenéző negyedik és ötödik oldal fehér. A hatoodik és hetedik oldal megint színes, és így tovább. Ha ez a darab papír egy vellum lett volna, a hajtogatások számától függetlenül húsoldal mindig húsoldallal, míg szőroldal mindig szőroldallal nézne szembe. A feltételezések szerint így készültek az ívek a középkorban. A korai időszakban az írnokok valószínűleg maguk készítették el őket és úgy írták tele őket folyamatosan, ahogy haladtak előre a másolásban. A 15. századtól erre specializálódott kereskedőknél egyéb az írásmesterséghez szükséges eszközökkel és anyagokkal együtt lehetett már előre ívekbe rendezett papírt és pergament kapni.

Az oldal tetejére

Az oldal tetejére Főoldal Tartalomjegyzék Következő