Home
Navigation

 
 

 

Tartalomjegyzék
Fejezetek
I. A kódexek funkciója
II. Kódexkészítés
      1. Pergamen
      2. Papirusz 
      3. Papír 
      4. Vonalazás
      5. Penna 
      6. Tinta 
      7. Aranyozás 
      8. Festékek 
      9. Könyvkötés
III. Egy kódex szerkezete
IV. Kódextipológia
V. Kódexillusztrációk.
Back to the previous subchapter                II. Anyagok és technikák Felhasznált munkák
6. Tinta

 

Minden középkori toll mártogatós toll volt: az írnok nem használhatta egy tintatartónyi tinta nélkül. Szt. János patmoszi tevékenységének ábrázolásakor néha megjelenik egy olyan ördögfigura alakja, amely egy bokor mögül egy horog segítségével próbálja ellopni a szent tintatartóját.

A képre kattintva nagyobb méretben láthatja!

Ennél a szabadtéri jelenetnél egy hordozható, fedeles tintatartót ábrázolnak: a fedél alighanem rácsavarozható, és egy zsinór segítségével egy hosszúkás tolltartóhoz van erősítve. A scriptoriumban a tintát tintaszarvakban tartották; néhány ábrázoláson az írnokok kézben fogják ezeket, de ennél gyakoribb, hogy kést és tollat tartanak. Karoling-kori evangeliáriumokban az apostolok külön állványokon tartják a tintát íróállványuk mellett: ez elég célszerű megoldás a tintatartó fellökésének megelőzésére. A késő-középkori miniatúrákon a két, esetenként három tintaszarvat az állvány jobb oldalára erősített fémtartókba helyezték. Az ábrázolások tanúsága szerint az a megoldás is előfordult, ahol a szarvakat egy függőleses lyuksorba illesztették az állványon magán: ilyenkor csúcsuk benyúlt az asztallap alá.

Számos középkori receptet ismerünk, mely tinta készítését írja le. A tintákat alapvetően két teljesen különböző csoportra oszthatjuk. Az első az ún. széntinta, melyet vagy faszénnel, vagy lámpakorommal készítettek, ragasztó adalékanyag hozzáadásával. A másik a gubacstinta (leggyakrabban vasszármazék adalékkal), melyet tanninsavak és vasszulfát hozzáadásával kevertek tintává. Ez utóbbi fajta is igényli a ragasztó hozzáadását, ám inkább csak mint sűrítőanyagét. A fekete szín ebben az esetben kémiai reakció eredménye. Mindkét típusú tintát használták középkori kéziratoknál, de a széntinta a leggyakoribb az ókortól kezdve egészen a 12. századig. Gubacstinták előfordulnak ugyan már a 3. században, de készítésükre az első leírást Theophilus 12. századi híres művében találjuk. Ez után az idő után a receptek között rendszeresen előfordulnak ez utóbbi tintafajta készítési leírásai. Mi több, valószínűleg az összes késő középkori kódex ezzel a tintával íródott. A recept igen érdekes: az elsődleges alapanyag a tölgyfagubacs, mely akkor jön létre, amikor a gubacsdarázs petéjét egy fejlődő tölgyfarügybe rakja, s a lárva körül kialakuló lágy, halványzöld almaszerű kitüremkedést nevezzük gubacsnak.

Gubacsot még ma is elég könnyű találni tölgyfákon, bár a legfinomabb fajtát a középkorban a szíriai Aleppóból importálták. Ha túl korán szedték le őket, összezsugorodtak, akár a rothadó gyümölcs. Ha azonban a bennük lakó lárva rovarrá fejlődött, lyukat fúrt a gubacson, és távozott: az így visszamaradt kemény héj igen gazdag tannin-és gubacssavakban. Az összegyűjtött üres gubacsokat összetörték, és néhány napig napon vagy tűznél, esővízben állni hagyták. Az esővíz helyett néha fehérbort vagy ecetet használtak. Ez a vas-gubacstinta elsődleges alapanyaga. A második a vasszulfát, melyet Spanyolországban állítottak elő vasszármazékokban gazdag talajon fakadó vizek lepárlásával. A 16. század második felétől valószínűleg megváltozott ez a módszer: ekkor régi szögekre kénsavat öntöttek, a keletkező folyadékot leszűrték, és a szüredéket alkohollal keverték (ez egyben magyarázat lehet a korai modern korszak tintáinak savasságára). A vasszulfátot ezután hozzáadták a gubacsfőzethez és egy fügefa bottal megkeverték. A keletkező vegyülék fokozatosan sötétedett be halványbarnáról fekete tintává. Némi porrá tört arab mézgát adtak még hozzá, mint sűrítőanyagot. A középkori tollakat csak ilyen sűrű és ragacsos tintával lehetett használni. Az arab mézga az akáciafa szárított nedve, melyet Egyiptomból és Kisázsiából szállítottak Európába.

A gubacstinta levegővel való érintkezéskor még tovább sötétedik, ami ideálissá teszi a könyvmásolók számára, csakúgy, mint az a tulajdonsága, hogy kiválóan beivódik a pergamenbe, míg a széntinták elég könnyen ledörzsölődnek. A gubacstinta ezenkívül áttetszőbb és fényesebb, mint a széntinta.

Középkori ábrázolásokon néha két tintaszarvat láthatunk az íróállvány oldalán: a második tartó valószínűleg vörös tintát tartalmazott. A vörös színt gyakran alkalmazták a kódexekben, fejezetcímekhez, iniciálékhoz, rubrikákhoz egyházi kéziratokban, illetve a “piros betűs ünnepnapok” jelölésére a kalendáriumokban. A szövegben végzett javításokhoz is használhattak vörös tintát, hogy felhívják a figyelmet a gondosságra, amellyel a szöveg pontosságát ellenőrizték. A kék és zöld tinták, bár léteztek, sokkal ritkábban fordulnak elő; a vörös tinta volt a második leggyakrabban használt a tinták közül, emlynek használata már az 5. századtól kimutatható, és egészen a 15. századig virágzott. A valószínűleg általános középkori fekete-vörös kódexszöveg alighanem a könyvnyomtatás feltalálásának köszönhette eltűnését: a nyomtatásnál a két szín használata igen bonyolult, így a nyomtatott könyvek csak fekete tintával készültek.

A vörös tintát őrölt higany-szulfátból készítették tojásfehérje és arab mézga hozzáadásával. A másik előállítási módhoz a brazilfa forgácsát főzték össze ecettel és arab mézgával. A brazilfa nem csak dél-amerikai növény: Brazília azért kapta ezt a nevet, mert felfedezői tömegesen találkoztak a számukra az európai tintagyártás egyik anyagaként már ismert fafajtával.

A képre kattintva nagyobb méretben láthatja!

Másolásnál a másolandó kódexet és a másolatot egy kissé lejtős íróállványra helyezték egymás mellé. Számos miniatúrán látható, hogyan rögzítették a kódexet: egy két oldalán súlyokkal ellátott zsinórt vetettek át a nyitott oldalon, melynek egyik vége az állvány háta mögött csüngöt le, míg a ásik az oldal tetején volt keresztben elvezetve. Erre azért volt szükség, mivel egy pergamen kézirat magától összecsukódik, ha nem rögzítik. A súlyok alakja többé-kevésbé háromszögletű volt lekerekített felsőrésszel és hosszúkás, vízszintesen kiszélesedő alsó résszel. Ennek segítségével, ahogy az írnok a szöveget másolta, és egyre lejjebb húzta a súlyt, pontosan követni tudta, melyik sornál is tart. Az ábrázolások tanúsága szerint a másolók gyakran magas, egyenes hátú székeken ültek másolás közben. Néhány ábrázolás azt is mutatja, hogy a pult valamely módon össze volt kötve a székkel, valahogy úgy, mint egy mai baba-etetőszék: azt azonban nehéz megállapítani, ebben az esetben a másoló hogyan is ült be a helyére, mivel a lejtés elég meredek. A középkori tollakat a legkönnyebben úgy lehetett használni, hogy jobb felől nyomták az írásfelületre: ezt a legkönnyebb úgy elérni, ha a pult meredeken lejt. Gyakorlatlan modern másolók számára nehézséget okoz lejtős felületen írni, mert a modern tolltartás szerint a kéz széle a papíron van, míg az ujjak vezetik a tollat. A középkori módon tartott toll ellenben alig kívánja meg, hogy a kéz érintse a lapot, a mozgást pedig a kar végzi. Ehhez a mozgáshoz a lejtős írófelület ideális. Mivel a tinta megszáradása időbe tellett, néhány kódexben jól látható, ahogy a lejtős írófelületen a betűk alsó részében meggyűlt. A másoló az előírások szerint a pergament beírás előtt egyébként még végigdörzsölte habkővel és krétaporral, hogy még simább felületet kapjon, és hogy eltávolítson minden esetlegesen ott maradt zsírfoltot. Írás közben a másoló mindig tartott egy kést a bal kezében: ez általános szokás volt a középkorban: az írás, mint az evés is, két kezes tevékenység volt. Épp ezért a másoló nem követhette ujjával a szöveget a másolandó kódexben.

A képre kattintva nagyobb méretben láthatja!

A kés a toll élezésére és a hibák gyors kivakarására szolgált (mielőtt a tinta megszáradt volna). Ezen kívül a kés segítségével a másoló leszoríthatta a vellum gyakran még csúszós felszínét, ahogy szóról-szóra haladva másolta szövegét. Az ujjal való leszorítás zsíros nyomot hagyhat és nem olyan biztos, mint a kés hegye.

Az oldal tetejére Főoldal Tartalomjegyzék Következő