Home
Navigation

 
 

 

Tartalomjegyzék
Fejezetek
I. I. A kódexek funkciója
II. II. Kódexkészítés
      1. Pergamen
      2. Papirusz 
      3. Papír 
      4. Vonalazás
      5. Penna 
      6. Tinta 
      7. Aranyozás 
      8. Festékek 
      9. Könyvkötés
III. III. Egy kódex szerkezete
IV. IV. Kódextipológia
V. V. Kódexillusztrációk.
Back to the previous subchapter                II. Anyagok és technikák Felhasznált munkák
7. Aranyozás

Számos módja létezik a kódexlapok aranyozásának. Néha egyetlen miniatúrán több technikát is használt készítője, hogy különböző hatást érjen el. Három alapvető formája létezik az aranyozásnak kódexek esetén: két esetben aranylemezzel történik, a harmadikban aranyport használnak. Az első esetben a lefedni kívánt felületet valamilyen nedves ragasztóval bekenték, majd az aranylemezt ráfektették és száradás után kifényesítették. Az ilyen módon készített aranyozás különösen gyakori a korai kódexekben, és csodálatos, a korai oltárképek arany háttereire hasonló ragyogást kölcsönöz a miniatúráknak. A második technikánál egy ragacsos ún. gesso anyagot applikálnak a bearanyozandó felületre vastagon, hogy az valódi háromdimenziós képet adjon. Az arany felrakása és simítószerszámmal való kifényesítése után az ilyen módon elkészített felület különlegesen vastagnak látszik, és egyszerre számos szögből képes visszaverni a fényt. Ez a legszebb középkori kódex-aranyozási mód, melynek készítését részletesen alább magyarázzuk el. A harmadik módozat során porrá tört arany és arab mézga keverékét, az ún. poraranyat kevernek egyfajta tintává (angol neve ‘shell gold’ abból ered, hogy a keverést egy tengeri kagylóban vagy osztrigahéjban végezték), majd tollal vagy ecsettel felvitték a kívánt felületre: ezt a fajta aranyozás matt vagy folyékony aranynak is nevezték, és a másik két módozattól eltérően a többi szín felrakása után festettek vele. Használata különösen a 15. század második felétől terjedt el: hatásában a mai karácsonyi üdvözlőlapok nyomott aranyára emlékeztet. Népszerűsége kissé különös: nagy mértékben alkalmazva könnyen válhat túlságosan erőssé és ízléstelenné; emellett meglehetősen drága, hiszen előállításához több aranylapocskát kell porrá őrölni, mintha azokat egyszerűen a másik két módozat szerint használnák fel. Kísérletek szerint ahhoz, hogy a festék felé felhordják, különösen sok idő és türelem kell.

Azonban a laparany felhasználása sem könnyű. Az arany egyik tulajdonsága, hogy egészen vékonyra hengerelhető-nyújtható, mindenféle törés és szakadás nélkül. Az ilyen módon készített aranylapok a legfinomabb papírnál is vékonyabbak: gyakorlatilag nincs súlyuk és vastagságuk. Ha leejtik, nagyon lassan ereszkedik lefelé a levegőben, ha pedig megállapodik valahol, és összegyűrődne, a legkisebb levegőmozgás is képes kiegyenesíteni, akár egy megrázott, csillogó takarót. Az 1200-es évek előtt viszonylag ritkán, és csak a legbecsesebb kódexek előállításánál használták. A laparany még manapság is viszonylag olcsó. Cennino Cennini a 14. századi ékszerész és művészetelmélettel foglalkozó tudós szerint aranylap vásárlásakor “vegyük olyantól, aki kiváltképp jó aranyhengerlő; vizsgáljuk meg alaposan az árut vásárlás előtt: ha könnyen gyűrődik és matt felületű, akár a kecskebőr pergamen, akkor jó minőségű.”

Cennino és a ún. Göttingeni 5. Mintakönyv egy bizonyos fokig tárgyalja a magasított aranyozáshoz szükséges gesso készítését. Eszerint gipszet kell megőrölni kevés fehér ólommal (Cennino szerint az ólom legyen kicsivel kevesebb, mint a gipsz egyharmada). Ez a keverék fehér és porszerű. A göttingeni kódex szerint ezután “végy bolum armenumot a patikáriusnál és őröld bele keverékedbe, hogy annak színe vöröses húséra változzon.” A bolum armenum egyfajta zsíros vörös agyag, és nevével ellentétben nem csak Örményországban, hanem más helyeken is megtalálható. A gessóban csupán a színezőanyag szerepét töltötte be. A fehér kódexlapra kenve a gessót, az előkészített felületet könnyebb volt megkülönböztetni; amellett ha az arany az idők folyamán lekopott volna egy kicsit, a rózaszínes-barnán elővillanó gesso természetesebb és melegebb ragyogású, mint a lap fehér színe. Néhány érdekes szabályszerűség is megfigyelhető a bolum armenum használata során, mely szisztematikus kódexvizsgálatok további során keresztül esetleg felvilágosítást adhat kódexek készülési helyére vonatkozólag. Itáliában a gesso rószaszín; Flandriában és a Német-Római Császárságban barna, míg Párizsban egyáltalán nem használják a bolum armenumot.

A receptre viszatérve: a most rendelkezésre álló gipsz-ólom keverék tehát fehér vagy rózsaszínes. Ezután egy-két csipetnyi cukor kerül bele, aminek nedvességmegkötő hatása van, márpedig a gesso esetében különösen fontos, hogy a lehető legtovább maradjon nedves. Ezt az anyagot ezután kicsi vörös pirulák formájában tárolhatják. Ha szükség volt rá, egy kevés tiszta vízzel és tojásragasztóval keverték össze egy keverőkés segítségével egy kőlapon, amíg egyenletesen folyós, buborékok nélküli masszát kaptak. A tojásragasztót a tojásfehérje felverésekor a tál alján összegyűlő folyadékból és némi hideg vízből állították elő.

Ez a keverék a gesso, melyet folytonosan keverni kell, míg fel nem használják. Felhordásához nem ecsetet, hanem tollat használtak. A felhordásnál fontos volt a gyorsaság, mint ahogy az is, hogy a pergament még véletlenül se karcolják meg a toll hegyével. A folyadékból egy adagot az aranyozandó felület közepére cseppentettek a tollszárból, aztán óvatosan, de gyorsan széthúzták a szegletekbe, az iniciálék alakját követve, szőlőlevelekbe, glóriákba, aranyozandó hátterek sakktábláiba és így tovább. A középkori miniatúrafestő, eltérően másolótársától, valószínűleg vízszintes asztalnál dolgozott: a gesso gyorsan száradt és mivel viszonylag folyékony volt, könnyen lefuthatott volna nem kívánatos helyekre is lejtős asztalfelület esetén. Aranyozásra leginkább a párás idő vagy a harmatos reggelek voltak a legalkalmasabb időpontok. A gesso felvitele után az aranyozó egy vékony lapos ecsettel gyengéden felemelt egy vékony aranylapocskát, és gyengéden ráejtette az aranyozópárnácskájára, ahol kiegyengette, majd a kívánt nagyságra és alakra vágta egy éles késsel. Ezután a megfelelő darabot ismét felvette az ecset hegyére, majd erősen rálehelt a kódexoldalra. A leheletében található nedvesség ismét síkossá tette a gessót: az aranylapot ekkor lehetett óvatosan a helyére ereszteni, a gesso-mintával párhuzamosan. Ahogy egyre közelebb ér a laphoz, az aranylapocska mintha magától ugrott volna a helyére: ekkor az aranyozó gyorsan egy selyemdarabkát simított a tetejére és hüvelykujjával erősen megnyomta. A selyemdarabon található esetleges minták átnyomódhattak ugyan az aranyra, enne azonban nem volt különösebb jelentősége, mert a következő munkafázis során a simítószerszámmal ezt eltüntették. Ez utóbbi eszköz általában egy nyélre erősített kutyafog volt, bár Cennino szerint a célnak kiválóan megfelel bármely ragadozó, mint például az oroszlán, a farkas, vagy a macska foga is; ugyanakkor részletesen leírja, hogyan készíthető simítószerszám egy darab hematitból is. A simítóval gondosan végigsimogatták az aranyozott felület egészét, különös tekintettel a sarkokra. A dörzsölés-simítgatás során apró aranymorzsák estek le a gessóval bevont felületen kissé túlnyúló széleken: ezeket a végén lesöpörték.

A képre kattintva nagyobb méretben láthatja!

Néhány modern másoló munkája során arra a következtetésre jutott, hogy a középkori kódexillusztrációk jó részét tollal, és nem ecsettel készítették. Ez különösen a vékony dekoratív ornamentikával díszített iniciálék esetében lehetett igaz, ahol csak egy színt használtak, magasítás nélkül. Ahol a festék elvékonyodott az ilyen kódexekben, jól láthatóak a tollvonások. A Göttingen-mintakönyvben található instrukciók szerint mindkét módozat használatban volt: “minden színt, árnyékot és magasítást felhordhatsz ecsettel, kivéve a kockázott háttereket, amelyeket tollal színezel és ecsettel magasítasz; ezen kívül, minden más ornamentikához és díszhez használj kis vagy nagy ecsetet.” 16. századi leírásokban szó esik arról, hogyan lehet portréminiatúrákhoz finom ecsetet készíteni. “Szürke mókus vagy hermelin farokszőréből végy finom szőröket, göngyölt papírdarabokba, kötözd össze, és erősítsd egy tollszárba.” Ennek megfelelően lehetséges az is, hogy több miniatúrán a tollnak kinéző tárgyak a miniatúrafestők kezében valójában ecsetek.

Az oldal tetejére Főoldal Tartalomjegyzék Következő