-
II. Anyagok és technikák Felhasznált munkák
9. Kötés.
A kötés a kódexkészítés utolsó munkafázisa. Amikor a kódexfestő befejezte a miniatúrák készítését, a kódex még korántsem volt készen.
A kézirat még csupán szabadon álló ívekből, vagy még kisebb egységekből állt: ezeket sorendbe kellett rakni, és valamilyen megfelelő anyaggal bekötni. A későközépkorban ez a könyvkereskedő feladata volt: ebben az időszakban a könyvkötőkként név szerint ismert személyek lagnagyobb része könyvkereskedő volt.
A könyvkereskedő volt az, aki felvette a kódexre vonatkozó megrendelést, majd szétosztotta a miniálásra szánt íveket a város kódexfestői között. Amikor ők elkészültek, a könyvkereskedő begyűjtötte a kész íveket, megtisztította őket a készítés különböző fázisaiból az oldalakon maradt segédszövegektől és esetleges szenneződésektől, majd az aláírások illetve vezérszavak segítségével sorrendbe rendezte az íveket és bekötötte a könyvet a vevő számára megfelelő módon. A korai középkorban, amikor a könyvek még jobbára monostorokban készültek, a kötést a szerzetesi közösség egyik tagja végezte.
Néhány esetben a szerzetesi könyvtárak katalógusai említenek egy-két polcnyi kötetlen kódexet, melyeket az in quaternis megnevezéssel illetnek. Ez valószínűleg inkább ideiglenes vászonkötésbe burkolt-varrott kódexet jelent, mint valóban szanaszét heverő íveket.
Amióta csak könyvformájú könyvek, kódexek léteznek (szemben a tekercsekkel vagy táblákkal),
a könyvet alkotó íveket a középső hajtáson átvezetett varrások tartották össze. A kódex tulajdonképpen egy meghatározott számú ív összessége: az első és az utoldó ívet összetartó varrások fonalát pedig mindig belekötötték a kötéstéblákba. A görög és keleti könyvkötések mindig ezt a mintát követték, csakúgy, mint Nyugat-Európa korai monasztikus kódexei.

A középkor többi időszakában azonban a kódexeket másképp kötötték: először is kapcsokat, vagy szalagokat vezettek át egymástól egyenlő távolságra vízszintesen a kötés gerincén. Ezután minden egyes ív egyenkénti fűzését átvezették a központi hajtáson és a szalagon, aztán megint a központi hajtáson, a következő szalagon, vissza a központi hajtásra, és így tovább. A következő ívvel ugyanígy jártak el, aztán a többivel is, egyenként, amíg az összes ívet biztonságosan hozzá nem rögzítették a gerincükön átvezető szalagokhoz.

A 12. századtól kezdve az összefűzést fűzőkeret segítségével végezték: ez egy fából készült, kapuszerű alkalmatosság volt, melyet az íróállványra állítottak, és erre kötözték a gerincet képező szalagokat függőlegesen, a keret felső és alsó részére függesztve. A kódex első ívét ezután a keretre helyezték gerincével a kifeszített szalagok felé, majd középpontján és a szalagokon keresztül összefűzték. Ezután jött a következő ív, melyet a faeszközzel kicsit megveregettek, hogy szorosan a másikra simuljon, majd ennek szalagjait is átvezették a központi szalagokon, és így tovább, egészen addig, míg a kódex egésze szorosan összefűzve ott nyugodott a kereten.
Az összefűzés a kötés legidőigényesebb része. A kötés módjai évszázadról évszázadra és földrajzi helyenként is változtak: néha halszálkaminta szerint, máshol fogóöltéssel; kétszer vagy egyszer az összefogószalag köré csavarva, esetleg a szalagokon lévő nyílásokba öltve. A fűzés végeztével a szalagokat leoldották a keret két végéről: ezután a még kötetlen kódex kissé még laza és egyes lapok könnyen kicsúszhatnak: a későközépkorban ennek megakadályozására szolgáltak a gerinc aljára ás tetejére varrt erős rögzítőszalagok.

A középkori kódexek kötéstábláit általában fából készítették. Angliában és Franciaországban jobbára tölgyfát használtak, míg Itáliában a bükköt vagy a fenyőt kedvelték. Ez az oka annak, hogy az itáliai kódexek, amennyiben eredeti kötéssel rendelkeznek, könnyebbek, mint északi társaik. Ritka esetekben a táblák készülhettek bőrből is. A papírmasé táblák használata (melyek egymáshoz ragasztott
pergamen- és papírrétegekből álltak ekkortájt) a 14. század második felétől figyelhető meg nagyobb számban Dél-Európában, főleg Spanyolországban, valamint Itáliában Bologna, Milánó és később Pádua könyvműhelyeiben.
A kötőtáblákat a bekötendő kódex méretére vágták: egészen 1200-ig pontosan a lapok méretével megegyezőre, de ezután már valamivel hosszabbra hagyták őket. Az egybefűzött ívek kötőszalagjait ezekbe a táblákba öltögették bele. Gyakran előzéklapokat is kötöttek a kódex mindkét végére (ez adhat magyarázatot a könyvkötők fennmaradt számláin néha szereplő extra vellum árra); néha régi szétesett kódexek lapjait használták erre a célra. A kötőszalagokat számtalan módon rögzíthették a kötőtáblákhoz, de az alapelv minden esetben megegyezett: a szalagok végeit fa szegecsek vagy —főként Itáliában—szögek segítségével a táblákhoz rögzítették. A kódexet így, díszítetlen táblák közé kötve akár máris lehetett "használni". A legtöbb esetben azonban a külső felületeket még beborították cserzett, esetleg színezett bőrrel.

Néhány Karoling-kori kódexen a bőrkötésen egyszerű pecsételt minták láthatóak: az ilyen díszítések Észak-Franciaországban a 12. század másoldik felében fordultak elő, bár elég ritkán, és még a 13.-14. században sem gyakoriak. 1450 körül azonban számuk hirtelen ugrásszerűen megnőtt: ettől az időtől kezdve sűrűn találhatunk állati vagy növényi ornamentikával nyomott kötésszéleket. Ezt a díszítést egy fanyélre erősített fémszerszámmal végezték, melyet felhevítettek, majd a könyvkötő
mindkét kezével erősen fogva a szerszám nyelét, a tábla fölé hajolt, és melléhez-állához szorítva a szerszámnyelet, erősen rányomta a kötésre, majd gyorsan felemelte. Az éles minta kialakításához nem volt szükség igazán erős nyomásra. A minták különböző alakzatokban helyezkedhettek el, melyek felvitele után még fém díszítővereteket és sarokpántokat is elhelyezhettek a kötésen, valamint valamilyen zárral is elláthatták: erre azért volt szükség, hogy a nedvesség hatására könnyen ráncosodó és szakadóssá váló pergament légmentesen elzárhassák. A középkori kódexeket ezen kívül még egy chemise-nek nevezett vászonborítással is elláthaták, hogy megóvják a rárakódó portól.
Annak ellenére, hogy kevés ilyen kódex maradt fenn, eléggé gyakoriak voltak a különféle textilborítások is (bársony vagy selyemkötések), ezek azonban gyakran elporladtak, csakúgy, mint a zománc- vagy festménydíszek. A szintén gyakori ékkő- és drágakő díszítéseket pedig különböző, gyakran kétes okokból távolíthatták el. A középkori leltárakban gyakran igen részletesen leírták a kódexek kötését azon egyszerű oknál fogva, hogy a díszes kötés gyakran az egyetlen ismertetőjegye egy adott könyvnek. E leltárak egyben azt a benyomást keltik, hogy a gazdagok magánkönyvtárai és a nagy katedrálisok kincstárai telve voltak gazdagon díszített, színes kötésű kódexekkel.
Az ilyen kötések elkészítése azonban már nem lehetett egy egyszerű könyvkötő feladata: minden bizonnyal képzett ékszerészek vagy zománcművesek végezték az ilyen munkát.