Home
Navigáció

 
 

 

Tartalomjegyzék
Fejezetek
I. I. A kódexek funkciója
II. II. Kódexkészítés
      1. Pergamen
      2. Papirusz 
      3. Papír 
      4. Vonalzás
      5. Penna 
      6. Tinta 
      7. Aranyozás 
      8. Festékek 
      9. Könyvkötés
III. III. Egy kódex szerkezete
IV. IV. Kódextipológia
V. V. Kódexillusztrációk.
Vissza az előző alfejezethez                II. Anyagok és technikák Felhasznált munkák

9. Kötés.

 

 

A kötés a kódexkészítés utolsó munkafázisa. Amikor a kódexfestő befejezte a miniatúrák készítését, a kódex még korántsem volt készen. A kézirat még csupán szabadon álló ívekből, vagy még kisebb egységekből állt: ezeket sorendbe kellett rakni, és valamilyen megfelelő anyaggal bekötni. A későközépkorban ez a könyvkereskedő feladata volt: ebben az időszakban a könyvkötőkként név szerint ismert személyek lagnagyobb része könyvkereskedő volt. A könyvkereskedő volt az, aki felvette a kódexre vonatkozó megrendelést, majd szétosztotta a miniálásra szánt íveket a város kódexfestői között. Amikor ők elkészültek, a könyvkereskedő begyűjtötte a kész íveket, megtisztította őket a készítés különböző fázisaiból az oldalakon maradt segédszövegektől és esetleges szenneződésektől, majd az aláírások illetve vezérszavak segítségével sorrendbe rendezte az íveket és bekötötte a könyvet a vevő számára megfelelő módon. A korai középkorban, amikor a könyvek még jobbára monostorokban készültek, a kötést a szerzetesi közösség egyik tagja végezte. Néhány esetben a szerzetesi könyvtárak katalógusai említenek egy-két polcnyi kötetlen kódexet, melyeket az in quaternis megnevezéssel illetnek. Ez valószínűleg inkább ideiglenes vászonkötésbe burkolt-varrott kódexet jelent, mint valóban szanaszét heverő íveket.

Amióta csak könyvformájú könyvek, kódexek léteznek (szemben a tekercsekkel vagy táblákkal), a könyvet alkotó íveket a középső hajtáson átvezetett varrások tartották össze. A kódex tulajdonképpen egy meghatározott számú ív összessége: az első és az utoldó ívet összetartó varrások fonalát pedig mindig belekötötték a kötéstéblákba. A görög és keleti könyvkötések mindig ezt a mintát követték, csakúgy, mint Nyugat-Európa korai monasztikus kódexei.


 

A képre kattintva nagyobb méretben láthatja!

A középkor többi időszakában azonban a kódexeket másképp kötötték: először is kapcsokat, vagy szalagokat vezettek át egymástól egyenlő távolságra vízszintesen a kötés gerincén. Ezután minden egyes ív egyenkénti fűzését átvezették a központi hajtáson és a szalagon, aztán megint a központi hajtáson, a következő szalagon, vissza a központi hajtásra, és így tovább. A következő ívvel ugyanígy jártak el, aztán a többivel is, egyenként, amíg az összes ívet biztonságosan hozzá nem rögzítették a gerincükön átvezető szalagokhoz.

A képre kattintva nagyobb méretben láthatja!

A 12. századtól kezdve az összefűzést fűzőkeret segítségével végezték: ez egy fából készült, kapuszerű alkalmatosság volt, melyet az íróállványra állítottak, és erre kötözték a gerincet képező szalagokat függőlegesen, a keret felső és alsó részére függesztve. A kódex első ívét ezután a keretre helyezték gerincével a kifeszített szalagok felé, majd középpontján és a szalagokon keresztül összefűzték. Ezután jött a következő ív, melyet a faeszközzel kicsit megveregettek, hogy szorosan a másikra simuljon, majd ennek szalagjait is átvezették a központi szalagokon, és így tovább, egészen addig, míg a kódex egésze szorosan összefűzve ott nyugodott a kereten.

Az összefűzés a kötés legidőigényesebb része. A kötés módjai évszázadról évszázadra és földrajzi helyenként is változtak: néha halszálkaminta szerint, máshol fogóöltéssel; kétszer vagy egyszer az összefogószalag köré csavarva, esetleg a szalagokon lévő nyílásokba öltve. A fűzés végeztével a szalagokat leoldották a keret két végéről: ezután a még kötetlen kódex kissé még laza és egyes lapok könnyen kicsúszhatnak: a későközépkorban ennek megakadályozására szolgáltak a gerinc aljára ás tetejére varrt erős rögzítőszalagok.

A képre kattintva nagyobb méretben láthatja!

A középkori kódexek kötéstábláit általában fából készítették. Angliában és Franciaországban jobbára tölgyfát használtak, míg Itáliában a bükköt vagy a fenyőt kedvelték. Ez az oka annak, hogy az itáliai kódexek, amennyiben eredeti kötéssel rendelkeznek, könnyebbek, mint északi társaik. Ritka esetekben a táblák készülhettek bőrből is. A papírmasé táblák használata (melyek egymáshoz ragasztott pergamen- és papírrétegekből álltak ekkortájt) a 14. század második felétől figyelhető meg nagyobb számban Dél-Európában, főleg Spanyolországban, valamint Itáliában Bologna, Milánó és később Pádua könyvműhelyeiben.

A kötőtáblákat a bekötendő kódex méretére vágták: egészen 1200-ig pontosan a lapok méretével megegyezőre, de ezután már valamivel hosszabbra hagyták őket. Az egybefűzött ívek kötőszalagjait ezekbe a táblákba öltögették bele. Gyakran előzéklapokat is kötöttek a kódex mindkét végére (ez adhat magyarázatot a könyvkötők fennmaradt számláin néha szereplő extra vellum árra); néha régi szétesett kódexek lapjait használták erre a célra. A kötőszalagokat számtalan módon rögzíthették a kötőtáblákhoz, de az alapelv minden esetben megegyezett: a szalagok végeit fa szegecsek vagy —főként Itáliában—szögek segítségével a táblákhoz rögzítették. A kódexet így, díszítetlen táblák közé kötve akár máris lehetett "használni". A legtöbb esetben azonban a külső felületeket még beborították cserzett, esetleg színezett bőrrel.

A képre kattintva nagyobb méretben láthatja!

Néhány Karoling-kori kódexen a bőrkötésen egyszerű pecsételt minták láthatóak: az ilyen díszítések Észak-Franciaországban a 12. század másoldik felében fordultak elő, bár elég ritkán, és még a 13.-14. században sem gyakoriak. 1450 körül azonban számuk hirtelen ugrásszerűen megnőtt: ettől az időtől kezdve sűrűn találhatunk állati vagy növényi ornamentikával nyomott kötésszéleket. Ezt a díszítést egy fanyélre erősített fémszerszámmal végezték, melyet felhevítettek, majd a könyvkötő mindkét kezével erősen fogva a szerszám nyelét, a tábla fölé hajolt, és melléhez-állához szorítva a szerszámnyelet, erősen rányomta a kötésre, majd gyorsan felemelte. Az éles minta kialakításához nem volt szükség igazán erős nyomásra. A minták különböző alakzatokban helyezkedhettek el, melyek felvitele után még fém díszítővereteket és sarokpántokat is elhelyezhettek a kötésen, valamint valamilyen zárral is elláthatták: erre azért volt szükség, hogy a nedvesség hatására könnyen ráncosodó és szakadóssá váló pergament légmentesen elzárhassák. A középkori kódexeket ezen kívül még egy chemise-nek nevezett vászonborítással is elláthaták, hogy megóvják a rárakódó portól. Annak ellenére, hogy kevés ilyen kódex maradt fenn, eléggé gyakoriak voltak a különféle textilborítások is (bársony vagy selyemkötések), ezek azonban gyakran elporladtak, csakúgy, mint a zománc- vagy festménydíszek. A szintén gyakori ékkő- és drágakő díszítéseket pedig különböző, gyakran kétes okokból távolíthatták el. A középkori leltárakban gyakran igen részletesen leírták a kódexek kötését azon egyszerű oknál fogva, hogy a díszes kötés gyakran az egyetlen ismertetőjegye egy adott könyvnek. E leltárak egyben azt a benyomást keltik, hogy a gazdagok magánkönyvtárai és a nagy katedrálisok kincstárai telve voltak gazdagon díszített, színes kötésű kódexekkel. Az ilyen kötések elkészítése azonban már nem lehetett egy egyszerű könyvkötő feladata: minden bizonnyal képzett ékszerészek vagy zománcművesek végezték az ilyen munkát.

Az oldal tetejére Főoldal Tartalomjegyzék Következő