II. Anyagok és technikák ^{Felhasznált munkák}

9. Kötés.

 

 

A kötés a kódexkészítés utolsó munkafázisa. Amikor a kódexfestõ befejezte a miniatúrák készítését, a kódex még korántsem volt készen. A kézirat még csupán szabadon álló ívekbõl, vagy még kisebb egységekbõl állt: ezeket sorendbe kellett rakni, és valamilyen megfelelõ anyaggal bekötni. A késõközépkorban ez a könyvkereskedõ feladata volt: ebben az idõszakban a könyvkötõkként név szerint ismert személyek lagnagyobb része könyvkereskedõ volt. A könyvkereskedõ volt az, aki felvette a kódexre vonatkozó megrendelést, majd szétosztotta a miniálásra szánt íveket a város kódexfestõi között. Amikor õk elkészültek, a könyvkereskedõ begyûjtötte a kész íveket, megtisztította õket a készítés különbözõ fázisaiból az oldalakon maradt segédszövegektõl és esetleges szennezõdésektõl, majd az aláírások illetve vezérszavak segítségével sorrendbe rendezte az íveket és bekötötte a könyvet a vevõ számára megfelelõ módon. A korai középkorban, amikor a könyvek még jobbára monostorokban készültek, a kötést a szerzetesi közösség egyik tagja végezte. Néhány esetben a szerzetesi könyvtárak katalógusai említenek egy-két polcnyi kötetlen kódexet, melyeket az in quaternis megnevezéssel illetnek. Ez valószínûleg inkább ideiglenes vászonkötésbe burkolt-varrott kódexet jelent, mint valóban szanaszét heverõ íveket.

Amióta csak könyvformájú könyvek, kódexek léteznek (szemben a tekercsekkel vagy táblákkal), a könyvet alkotó íveket a középsõ hajtáson átvezetett varrások tartották össze. A kódex tulajdonképpen egy meghatározott számú ív összessége: az elsõ és az utoldó ívet összetartó varrások fonalát pedig mindig belekötötték a kötéstéblákba. A görög és keleti könyvkötések mindig ezt a mintát követték, csakúgy, mint Nyugat-Európa korai monasztikus kódexei.

 

A középkor többi idõszakában azonban a kódexeket másképp kötötték: elõször is kapcsokat, vagy szalagokat vezettek át egymástól egyenlõ távolságra vízszintesen a kötés gerincén. Ezután minden egyes ív egyenkénti fûzését átvezették a központi hajtáson és a szalagon, aztán megint a központi hajtáson, a következõ szalagon, vissza a központi hajtásra, és így tovább. A következõ ívvel ugyanígy jártak el, aztán a többivel is, egyenként, amíg az összes ívet biztonságosan hozzá nem rögzítették a gerincükön átvezetõ szalagokhoz.

A 12. századtól kezdve az összefûzést fûzõkeret segítségével végezték: ez egy fából készült, kapuszerû alkalmatosság volt, melyet az íróállványra állítottak, és erre kötözték a gerincet képezõ szalagokat függõlegesen, a keret felsõ és alsó részére függesztve. A kódex elsõ ívét ezután a keretre helyezték gerincével a kifeszített szalagok felé, majd középpontján és a szalagokon keresztül összefûzték. Ezután jött a következõ ív, melyet a faeszközzel kicsit megveregettek, hogy szorosan a másikra simuljon, majd ennek szalagjait is átvezették a központi szalagokon, és így tovább, egészen addig, míg a kódex egésze szorosan összefûzve ott nyugodott a kereten.

Az összefûzés a kötés legidõigényesebb része. A kötés módjai évszázadról évszázadra és földrajzi helyenként is változtak: néha halszálkaminta szerint, máshol fogóöltéssel; kétszer vagy egyszer az összefogószalag köré csavarva, esetleg a szalagokon lévõ nyílásokba öltve. A fûzés végeztével a szalagokat leoldották a keret két végérõl: ezután a még kötetlen kódex kissé még laza és egyes lapok könnyen kicsúszhatnak: a késõközépkorban ennek megakadályozására szolgáltak a gerinc aljára ás tetejére varrt erõs rögzítõszalagok.

A középkori kódexek kötéstábláit általában fából készítették. Angliában és Franciaországban jobbára tölgyfát használtak, míg Itáliában a bükköt vagy a fenyõt kedvelték. Ez az oka annak, hogy az itáliai kódexek, amennyiben eredeti kötéssel rendelkeznek, könnyebbek, mint északi társaik. Ritka esetekben a táblák készülhettek bõrbõl is. A papírmasé táblák használata (melyek egymáshoz ragasztott pergamen- és papírrétegekbõl álltak ekkortájt) a 14. század második felétõl figyelhetõ meg nagyobb számban Dél-Európában, fõleg Spanyolországban, valamint Itáliában Bologna, Milánó és késõbb Pádua könyvmûhelyeiben.

A kötõtáblákat a bekötendõ kódex méretére vágták: egészen 1200-ig pontosan a lapok méretével megegyezõre, de ezután már valamivel hosszabbra hagyták õket. Az egybefûzött ívek kötõszalagjait ezekbe a táblákba öltögették bele. Gyakran elõzéklapokat is kötöttek a kódex mindkét végére (ez adhat magyarázatot a könyvkötõk fennmaradt számláin néha szereplõ extra vellum árra); néha régi szétesett kódexek lapjait használták erre a célra. A kötõszalagokat számtalan módon rögzíthették a kötõtáblákhoz, de az alapelv minden esetben megegyezett: a szalagok végeit fa szegecsek vagy —fõként Itáliában—szögek segítségével a táblákhoz rögzítették. A kódexet így, díszítetlen táblák közé kötve akár máris lehetett "használni". A legtöbb esetben azonban a külsõ felületeket még beborították cserzett, esetleg színezett bõrrel.

Néhány Karoling-kori kódexen a bõrkötésen egyszerû pecsételt minták láthatóak: az ilyen díszítések Észak-Franciaországban a 12. század másoldik felében fordultak elõ, bár elég ritkán, és még a 13.-14. században sem gyakoriak. 1450 körül azonban számuk hirtelen ugrásszerûen megnõtt: ettõl az idõtõl kezdve sûrûn találhatunk állati vagy növényi ornamentikával nyomott kötésszéleket. Ezt a díszítést egy fanyélre erõsített fémszerszámmal végezték, melyet felhevítettek, majd a könyvkötõ mindkét kezével erõsen fogva a szerszám nyelét, a tábla fölé hajolt, és melléhez-állához szorítva a szerszámnyelet, erõsen rányomta a kötésre, majd gyorsan felemelte. Az éles minta kialakításához nem volt szükség igazán erõs nyomásra. A minták különbözõ alakzatokban helyezkedhettek el, melyek felvitele után még fém díszítõvereteket és sarokpántokat is elhelyezhettek a kötésen, valamint valamilyen zárral is elláthatták: erre azért volt szükség, hogy a nedvesség hatására könnyen ráncosodó és szakadóssá váló pergament légmentesen elzárhassák. A középkori kódexeket ezen kívül még egy chemise-nek nevezett vászonborítással is elláthaták, hogy megóvják a rárakódó portól. Annak ellenére, hogy kevés ilyen kódex maradt fenn, eléggé gyakoriak voltak a különféle textilborítások is (bársony vagy selyemkötések), ezek azonban gyakran elporladtak, csakúgy, mint a zománc- vagy festménydíszek. A szintén gyakori ékkõ- és drágakõ díszítéseket pedig különbözõ, gyakran kétes okokból távolíthatták el. A középkori leltárakban gyakran igen részletesen leírták a kódexek kötését azon egyszerû oknál fogva, hogy a díszes kötés gyakran az egyetlen ismertetõjegye egy adott könyvnek. E leltárak egyben azt a benyomást keltik, hogy a gazdagok magánkönyvtárai és a nagy katedrálisok kincstárai telve voltak gazdagon díszített, színes kötésû kódexekkel. Az ilyen kötések elkészítése azonban már nem lehetett egy egyszerû könyvkötõ feladata: minden bizonnyal képzett ékszerészek vagy zománcmûvesek végezték az ilyen munkát.