Home
Navigáció

 
 

 

Tartalomjegyzék
Fejezetek
I. A kódexek funkciója
II. Kódexkészítés
III. Egy kódex szerkezete
      1. A szöveg szerkezete
      2. A szöveg elrendezése
IV. Kódextipológia
V. Kódexillusztrációk.
Vissza az előző alfejezethez           III. 2. A szöveg elrendezése   Felhasznált munkák

Mivel a középkori kódexeket kézzel írták, olvasásuk megkönnyítésére különlegesen erre a célra szolgáló ún. könyvírás típusok fejlődtek ki az idők során, melyek eltértek a mindennapok során használatos írástípusoktól.

A korai középkor századaiban általában az egész kódex ugyanazzal az írással készült, az incipittől és az iniciáléktól eltekintve. A későbbiek folyamán azonban jelentős változások következtek be. Azért, hogy elválasszák a főszöveget a kommentároktól (melyek akár több szerzőtől is származhattak), ugyanazon az oldalon belül számos fajta kézírást kezdtek használni, apró nagybetűket, különféle kurzív írásmódokat, stb. A kódexek címéhez és az egyes részek incipitjéhez általában valamilyen dekoratív írásmódot használtak, melyet néha elég nehéz olvasni.

A képre kattintva nagyobb méretben láthatja!

Nagyobb betűkkel íródtak egy-egy könyv különböző részei első szavának első betűi. Ehhez általában vörös, néha kék tintát használtak: ezek az iniciálék, melyeket gyakran díszítettek.

A teljes mértehez kattintson a képre

A 12. századtól fogva a szöveg kisebb részeinek kezdetét az iniciáléknál kisebb, és más színel írott ún. Litterae nobiliores jelezték.

Hogy megkönnyítsék és felgyorsítsék a könyvmásolás folyamatát, a középkori másolók számos rövidítést alkalmaztak. Ezek főleg latin és görög szövegekben fordulnak elő, bér a késő középkori anyanyelven írott kódexekben is találni belőlük. A rövidítéseknek három fő kategóriáját különböztethetjük meg: az elsőnél a szó végét rövidítik le; a másodiknál egy bizonyos szó valamely szótagját hagyják el; rövidítésszimbólumok, amikor egy-egy teljes szót helyettesít egy bizonyos rövidítés. Ezeknek jó része még az antik időkből származik, mint pl. az ún. Tyro-féle jelek: a legismertebb az & : 'et'. Néhány "szent név" esetében is alkllamaztak rövidítéseket: Xpc például annyit tesz "Krisztus".

  2. A szöveg beosztása

Az 1000. év körül írt középkori kódexek szövege többé-kevésbé egyetlen folyamatos írásműnek tűnt, minden olyan, kisebb szövegbeosztás nélkül, melyek a modern korok olvasói számára oly természetes. Még a szavakat sem mindig választották el egymástól; nem voltak bekezdések vagy fejezetek, és az idézeteket sem különböztette meg semmi a szerző saját szavaitól. A szöveg olvashatatlanságához gyakran hozzájárultak a különleges, dekoratív könyvírástípusok is. A legtöbb ilyen kódexet nem gyors olvasásra szánták;mi több, néhányukna eleve az volt a rendeltetése, hogy soha ne olvassák. Ritka ajándékok voltak az ilyen könyvek, művészi, egyedi darabok, ahol a díszes megjelenés sokkal többet számított, mint a tartalom. Éppen azeknél az okoknál fogva az olyan kódexeket, amelyről tudták, hogy eleve tanulásra vagy olvasásra használják majd, egészen másképp tervezték meg. Egyes Bibliákat például szinte nem is díszítettek, és a teljes szöveg finom, olvasható nagybetűvel készült, továbbá fejezetekre és versekre van osztva.

A 12. században, mint már említettük, új olvasási szokásokkal rendelkező olvasóközönség alakult ki, akik új szövegkialakítást és -elrendezést kívántak meg a kódexíróktól. Kívánságaikat tükrözték az ezután készült kódexek, ahl a szavakat már egyértelműen elválasztották egymástól, a szöveget pedig fejezetekre és alfejezetekre osztották, melyeket megszámoztak. A fejezetszámozás szokása egészen az antik időkig nyúlt vissza, de csak a 12. században vált álalános szokássá. A fejezetszámokat általában a szöveg mellé, a margóra írták. Később a fejezetcímekben egyaránt szerepeltették már a fejezetszámot, illetve a fejezet fő témáját. A legtöbb esetben a fejezetcímek nem származtak a szöveg szerzőjétől: egyes kódexekben 12. századi olvasók írták rá azokat a margóra. A későbbi másolók aztán már együtt másolták a szöveget a fejezetcímekkel. A fejezetcímeket oldalszámokkal kombinálva ezek a későbbi másolók hasznos utalás-indexet hozhattak létre.

A margóhelyeket a 12. században szívesen használták a szöveg töréseinek jelzésére, illetve különféle megjegyzések beillesztésére. A felső margót az élőfejhez használták: ez vagy helyettesítette, vagy másolta a fejezetcímeket, és különösen jól lehetett használni akkor, ha valaki csak gyorsan át akarta futni az adott kódexet. A bal és jobb oldali margókra teológiai és jogi szövegek esetében írtak különféle magyarázatokat, melyekre a gyakran igen bonyolult gondolatfűzés megértésére volt szükség. A szövegben magában ezeknek a gondolatoknak a kezdőszavait litterae notabiliores emelte ki. Emellett a gondolatmenet egyes részeire az oldalsó margókon még külön "címszavakkal" is felhívták a figyelmet: "quaestio", "Prima causa", "secunda", "objectio", "responsio", "distinctio", stb. A margókat ezen kívül még különböző utalásokra, kereszteferenciákra, és idézetek beírására is használhatták.

Az utalásokra különösen nagy volt az igény a 13. században, amikor, ahelyett, hogy glosszát készítettek volna egy szövegről, a szerkesztőknek inkább szokásává vált más szövegekre való utalások beillesztése: így egy Arisztotelész-kéziratba egy, az adott részre vonatkozó Averroës-kommentár megfelelő részének jelzését például. Az utalás egy másik felhasználási módja az lehetett, amikor egy külön külső index segítségével bármely szövegrészhez hozzákereshető volt a szöveg egy másik része: ennek tipikus példája egy Biblia-konkordancia.

A keresztreferenciák ugyanannak a kódexnek a különböző részei közötti kapcsolatokat jelölték.

Az idézeteket néha még a 13. század után is magába a szövegbe, nem pedig a margókra illesztették be. Idővel aztán egész rendszert dolgoztak ki az idézetek jelzésére vonatkozólag: általában pontokkal vagy vesszőkkel jelölték az idézet kezdetét a margón, néha egy folyamatos függőleges vonallal jelölve az idézetet tartalmazó sorokat, és ezt követte, szintén a margóra írva az idézet forrásaként szolgáló szerző nevének rövidítése.

3.

3.A szöveg elrendezése

A 12. századot megelőzően minden szöveget egy vagy két többé-kevésbé egyforma széles hasábban írtak meg: mindkét oszlop tartalma ugyanolyan fontos volt tehát. Ha a másoló vagy az olvasó szükségét érezte a szöveg kiegészítésének, kommentálásának stb., ezek a glosszák vagy kommentárok vagy a sorok közé, vagy a margókra kerültek, minden különösebb megkülönböztetés nélkül. A 12. századtól azonban három tudományterület: a teológia, a jog, és a bibliatudomány új módszert dolgozott ki a szövegnek a hordozón való térbeli elrendezésére. Ennek oka az volt, hogy az előbb említett három tudomány a szövegeket magukat a hozzájuk kapcsolódó kommentáriridalom szövegkörnyezetében kívánta megjeleníteni és tanulmányozni. Ennek a hagyománynak a három legjelentősebb kódextípusa a Glossa Ordinaria (a kommentált biblia), Petrus Lombardus Szentenciái (mely a patrisztikus írók magyarázata), illetve Gratianus már említet Dekretáliái (a kánonjog kommentárjai): mind a 12. század közepéről. Ezek az összeállítások az eredeti szöveget és annak kommentárjait egyazon oldalon jelenítették meg, hogy megkönnyítsék egy fontos forrás megértését.

A szöveg egy adott oldalon való megjelenítésére számos mód kínálkozott: ezek mindegyikének fő jellegzetessége azonban az volt, hgoy inkább a kommentárokra, mint az eredeti szövegre koncentráltak. A glosszált Bibliák esetében a főszöveget egy keskeny középső hasábban helyezték el, nagy bettűkkel, nagy szóközökkel írva. A sokkal kisebb betűkkel (néha kurzívval) írt glosszákat a szöveg mindkét oldalán párhuzamosan találhatjuk meg: a glosszák két sora felel meg a főszöveg egy sorának. A hatás olyan, mintha az eredetileg a jobb- és bal margókra írt glosszák teljesértékű két hasábbá fejlődtek volna, még az oldalak megvonalzása idején. Minden egyes glossza kezdetét hozzákapcsolták a megfelelő főszövegrészhez. A kulcsszavakat (lemmata) a kommentárokban aláhúzással hangsúlyozták.

A képre kattintva nagyobb méretben láthatja!

A kommentárok szövege bizonyos tekintetben ugyanúgy fejlődött, mint a főszöveg: a szöveg egyes részeit nagyobb kezdőbetűk, margójelek, és üres sorok választották el egymástól. Az idézeteket pontok jelezték a margókon, és a szerző rövidíttett neve jelölte az idézet forrását: a későbbi időkben pedig a kommentátor szavait idézeteitől már bekezdések választották el

A középkori képeskönyvek más mintát követtek: itt az illusztrációk ákknak központi helyen, míg a söveg inkább csak kíséretül, magyarázatul szolgált.

Az illuminált kódexek az egyetemi jegyzetek és a képeskönyvek közti középutat képviselik: a szöveg ugyan főszerepet játszik, de miniatúrák illusztrálják, világítják meg egyes részeinek jelentését, vagy szolgálnak csupán kíséretül.

Az oldal tetejére Főoldal Tartalomjegyzék Következő